#3. Kötet 4. Fejezet

Leparkoltam a kórház előtt a megbeszélt időpont előtt 5 perccel. Átkocogtam a zöld kerten és a recepciótól balra az 5. ajtó volt Megan-é. Halkan bekopogtam majd kis várakozás után benyitottam a kórterembe. Megan mosolyogva beszélgetett egy őszes hajú orvossal.
-Zoella.- mosolygott rám.- Had mutassam be a legjobb rákkutató orvosunkat Mr. Right-ot. Doktor úr ő a legjobb barátnőm Zoella Miller.
Kezet ráztunk, miközben végig néztem az orvoson. Őszes haja és bajusza volt, arcán már jó pár ránccal és fehér köpenyén egy nagy kávéfolt díszelgett. Körbenéztem a szobában is, semmi nem változott a tegnapi nap óta talán csak annyi, hogy most már tisztán látok és szememet nem fedik könnyek.
-Hát örülök, hogy megismerhettem Mrs. Harries. Ön volt a legjobb rezidensünk cirka 30 éve mióta itt dolgozom. Minden jót kívánok és nagyon sajnálom, hogy nem segíthettem.
-Nem az ön hibája Doktor úr.- vonja meg vállát.- Viszont látásra.
Úgy köszöntek el egymástól, mintha Megan csak egy másik államba költözne és nem éppen meghalni készülne. A kávézóig csak az ablakon át bámult ki Megan és egy szót sem szólt. Miután kihozták a rendelésünket Megan fiának 3. születésnapjáról beszélgettünk.
-Szeretném ha emlékezetes lenne. Ha már nem láthatom felnőni legalább a születésnapja legyen mesés.
Könnyes lett szemem, ennyit arról, hogy nem fogok sírni többet..
-Jaj Zoe csak ne most kezdj el sírni, nyilvánosan..- fogta fejét Megan.
-Az én hibám Meggi.- mondom neki.- Miattam lettél beteg. Sokat dolgoztál és én nem mondtam, hogy hagyd már abba. Csak is az én hibám!
-Állj, állj, állj! Zoe megőrültél?- kiált rám.- Ez nem a te hibád, nem az orvosé és még nem is az enyém. Ez a genetika hibája. Nem tehetünk ellene semmit túl késő már.
Kinéztem az ablakon. Mindenhol gondtalan és boldog embereket láttam majd Megan-ra néztem és rajta sem látszott, hogy min megy éppen keresztül.
-Nem félsz?
-A haláltól?- kérdezi.- Nem félek csak attól, hogy veletek mi lesz.
Halkan felnevettem, Megan az a személy, akinek mindig fontosabb a másik, mint saját maga.
-Mindenem megvan, amit valaha is akartam. Csodálatos férj, gyerek, legjobb barátnő, jó barátok és orvos lehettem. Megmenthettem az emberek életét és álmomban sem tudnék elképzelni egy szebb életet. Nekem már eljött az idő.
Olyan könnyen beszélt a halálról. Mintha minden napos dolog lenne, hogy elveszítjük az egyik szerettünket. Számomra nem az és soha nem is lesz.
-És bakancs listád nincsen?- kérdezem.
-Az éjjel felírtam pár dolgot, de nem olyan nagy számok.- mondja és zsebéből előhúz egy kis papírt.
Négy dolog volt összesen felírva:

-Kampány a rák ellen

-Eljutni Afrikába és önkénteskedni

-Sok ember előtt énekelni

-Szerepelni egy filmben

-Az utolsó kettőt el tudom intézni.- mosolygok rá.- A filmhez van valami ötleted?
-Egy naplót akarok. Már elkezdtem felvenni egy két dolgot de csak telefonnal.- mondja félénken.
-Ez remek ötlet, ha akarod segíthetek. Adok felszerelést meg minden.- lelkesedtem.
-De te is benne kell hogy legyél.- mosolyog rám.
Megittuk a kávénkat és hazamentünk. Vacsorára volt hivatalos Megan egész családja és közeli barátai, most akarja elmondani nekik, hogy még is mi vár rá.
Karján fiával főzött éppen mikor leültem Jack mellé a kanapéra.
-Nemsokára, már arra sem lesz képes, hogy felemelje.- suttogja és közben feleségét és fiát figyeli.- Csak aludni fog már. De nem fog fájni neki az orvos megígérte.
Egy aggódó férj ült most mellettem és nem az a Jack, akit annak idején megismertem. Félt a jövőtől, ami rá és fiára vár Megan nélkül.
Pár ital után már késő este mondta el Megan a dolgokat. Mindenki sírt, még Megan apja is, akit én egy erős embernek gondoltam. Én Megan legkisebb bátyjának vállán pihentettem fejemet és hagytam lefolyni arcomon könnyeimet. Én is mondani akartam valamit, de az időt nem éreztem alkalmasnak de bátyám kiszúrta rajtam, hogy félek.
-Minden rendben Zoe?
-Ami azt illeti...lehet nem a legjobb alkalom, de el kell hogy mondjam...
-Micsodát?- kérdezett Finn.
-Terhes vagyok!