#3. Kötet 15. Fejezet

Vakuk kattognak mindenfél és kezdek egyre kevesebbet látni. Fekete, testhez simuló ruhám kiemeli már több, mint nyolc hónapos hasamat. Londonban vagyunk Megan filmpremierjén, bár ő már nem lehet itt velünk. Nehezen de rá veszem magamat, hogy interjút adjak.

-Megtiszteltetés magával találkozni Mrs. Miller.

-Úgyszintén önnel!

-Hogy van?

-Összetörve, fáradtan, szomorúan, gyengén, elárulva, kihasználva, elfelejtve, barátok nélkül, egyszóval borzalmasan.

-Részvétem Megan Mace halála miatt. Mondana pár szót a filmről?

-Ahogy a cím is Az utolsó levegő vétel elárulja Megan haláláról, az azt megelőző hónapokról és az utána lévő pár napról szól. 

-Mit jelentett magának Megan?

-A testvérem volt.

-Köszönöm, ennyit akartam.

Csak bólintok egyet és bemegyek. A háttérben készülődök a szövegemmel. Egy hétig az üres laptopom előtt ültem, hogy mégis mit írjak? Nem lehet szavakba foglalni, hogy mennyire fontos volt mindannyiunknak Megan! Lehetetlen. Végül erőt vettem magamon és összecsaptam valamit, mert minden 3. sornál elsírtam magamat. Jake egy szerencse puszit adott, majd mivel nem akartam menni ezért fellökött a színpadra.

-Khm köszöntök mindenkit.- kezdtem félve. -Zoella Sugg lennék a házigazda és ennek a csodálatos filmnek a segédszerkesztője. A film amit most látni fognak egy bámulatos nő életének utolsó szakaszáról és a családjáról fog szólni, akiket itt hagyott. Nem akarom naphosszat azt sorolni, hogy mennyire fontos személye is volt számomra és másoknak Megan, hisz ez benne lesz a filmben és azzal sem szeretném elhúzni az időt, hogy azt ecsetelem, milyen csodálatos is. Érjék be kérem két szóval, ami mindent elmagyaráz, Megan Mace. A világ legjobb barátnője, felesége és édesanyja. Nagy tapsot kérnék a tiszteletére!

A közönség állva tapsolt, majd sötétebb lett a teremben és egy perc néma csöndes emlékeztünk meg Meganra. Szerencsémre vízálló szempillaspirál volt rajtam ezért csak vörös szemeim mutatták, hogy sírtam. A képernyőn Megan képei mentek először a születésétől napjainkig, majd a barátaival aztán pedig az elismerései, cikkek és tévéműsorokban adott interjúi.
-Élvezzék a filmet.
Leülök Jack és Jake közé. A film forogni kezd és Megan mosolygós arca néz vissza ránk, már most sírtam. Jack hőskén tartotta magát mellettem.
-Sziasztok Megan vagyok. Nem Dr. Mace és nem is Mrs. Jack Harries csak szimplán Megan, akinek volt egy álma és valóra vált. Orvos, anya, legjobb barátnő és feleség vagyok! Mert az álmok nem csak lehetetlen dolgok lehetnek, én csak egy családot akartam. Álmodtam, tettem érte és megvalósítottam. Egyszerűnek hangzik, de nem az.
Helyszín és idő váltás volt. Az orvossal folytatott beszélgetés majd a családi ebéd és a nagy bejelenés. Fura volt vissza nézni a pillanatokat, mintha újra itt lenne Megan. Ha balra fordulnék és ő mosolyogna vissza, de már soha nem fog rám mosolyogni és nem fogja megfogni a kezemet ha eltévednék és nem fog segíteni.
A több, mint két órás filmet sírva hol nevetve néztem végig Jack kezét fogva. Gondolom még ma estére lehozzák az újságok, hogy megcsalom férjemet a halott legjobb barátnőm férjével, de ez izgat most a legkevésbé. Jack érzi át a legjobban az érzéseimet, nem mintha Jake nem szerette volna Megant, de ő mégis kevésbé tudja ezt átérezni. A film végén a közönség percekig állva tapsolt, gyászszertartásra volt hivatalos az egész vendégsereg de nem volt kedvem. A slusszkulcsomat megragadtam és kocsiba ültem. A gimihez hajtottam és leparkoltam, a focipályára mentem, ahol éppen amerikai focimeccs zajlott. Felültem a lelátókra és végignéztem az utolsó perceket. Még azután is csak a semmibe bámultam, amikor már kiürült az egész lelátó. Már rég elmentek a nézők, a sportolók és a pom-pom lányok. Egy alak közeledett felém, ismerős volt. Talán egy rég elfelejtett ismerős. Magas és izmos testét minden férfi irigyelheti és minden nő bámulja. A focicsapat mezét viselte.
-Rég láttalak Zoella.- mosolyog rám és leül mellém. Ekkor döbbenek rá, hogy ő nem más, mint Jeff a volt pasim. Vagyis az túlzás, de egy kalandnál jóval több. Igazán Jake az első és utolsó igazi férfi az életemben, Jeff csak egy kis pont az életemben. Nem említésre való.
-Rég láttalak Jeff.- mondom. -Még mindig remekül festesz.
-Te viszont eléggé kikerekedtél.- kacsint rám. -Amihez nagyon gratulálok és a férjednek Jake-nek is.
-Honnan tudod?- teszem fel a buta kérdést.
-Újság.- jegyzi meg szemrehányóan. -Hogy vagy mostanság Zoe? Sajnálom, ami Megan-nal történt.
-A lehető legrosszabbul.- vonom meg a vállamat. - Veled mi újság?
-Azt az életet élem, amit veled egykor terveztem.- mondja és nekem még jobban meghasad a szívem. -Hozzámentem a pom-pon lányok csapatkapitányához, természetesen nem hozzád hanem Rose-hoz, aki utánad lett a vezér. Lett két csodálatos gyermekünk. De még mindig hiányzol, még mindig szeretlek...
-Sajnálom Jeff de én nem érzek így és soha nem is éreztem. Amikor a nyárra Amerikába mentem azt az utolsó búcsúnknak terveztem és az is volt. Találkoztam mással. Az igazival!
Felálltam és elköszöntem Jefftől. Ahogy a lépcsőket veszem egyesével végiggondolom, hogy milyen lett volna az életem vele. Unalmas. Jake mellett mindig pörög az élet, mindig van egy új cél, egy új álom csak egy a régi, a szerelmünk. Csak mi vagyunk a régiek de mégis kicsit megváltozva. Változtatott rajtunk a keserűség és a szomorúság de voltak boldog pillanatok is, amik szebbé tettek minket. Megkerülöm az épületet és bemegyek az ajtón, semmi sem változott azóta a 10 év óta. Meglepődve nézek még is végig a falakon. Megan képei elszórtan díszítik az aulát és s folyosókat. Végig sétálok az első folyosón és megpillantom Megant és magamat, ahogy a bajnoki kupát emeljük a fejünk fél és boldogan mosolygunk, hisz világbajnokságot nyertünk. Hajunk két copfban volt felkötve és szalagokkal díszítve. Szoknyánk jóval térd fölött volt, egy magániskolából páros lábbal rúgtak voltak ki. A kép felirat csak simán a nevünk volt. Én voltam a vezérszurkoló ő pedig a helyettesem, mindig csapatban dolgoztunk. Népszerű lettem miatta, sokan szerettek volna olyanok lenni, mint mi. Vagy legalább csak a barátunk. Az egyetemi jelentkezésünk és az évek még jobban összekovácsoltak minket. Testvérek lettünk.
-Miss....- jön egy idős hölgy felém. -Az iskola, már bezárt. Jöjjön vissza holnap.
Felé fordulok és hagyom arcomon lefolyni a könnycseppet. Egy apró mosolyt küldök az asszony felé és elengedem a fülem mellett a mondatát és tovább nézem a képeket. Miután végeztem a portára megyek.
-Zoella Sugg vagyok és szeretném ha ezeket, miután a kiállítás megszűnik elküldenék nekem.
A portás kikerekedett szemekkel néz majd bocsánatot kér, de ő nem tud ebben segíteni csak az igazgató, aki nincsen már bent. Odaadom a névjegyem és kérem, hogy sürgősen hívjon fel.
Még egy utolsó pillantást veszek Megan mosolygós arcára. Dühös vagyok azért, hogy nincsen itt és bosszút tervezek. De még is ki ellen? 

Az orvosok ellen? Nem az ő hibájuk.

Ellenem? Mindent megtettem, még sincs itt Megan.

Felértem az iskola mögött lévő dombra, ahol nagyon sokat lógtam Megan-al. A tekintetemet az égre emeltem és a csillagokat néztem. Valahol ott van Megan is és figyel rám. 

-Hiányzol!- kiáltok a csillagok felé és közben zokogom. -Bárcsak itt lennél!

És ekkor éreztem, hogy tényleg itt van mellettem és tudom, tudom most már minden csak jobb lesz. Nem vagyok egyedül, itt van a csodálatos férjem, mindjárt másodjára is anya leszek és még vannak barátaim. És itt van nekem Megan. Az én örök legjobb barátnőm!